január 2, 2010 at 7:32 pm (Uncategorized)
Tags: angyal, életkép, galamb
A nap nem fukarkodott sugaraival – fénnyel és ragyogással töltötte meg a parkot…
A lány vállára egy galamb szállt, hogy elvegye a kezében lévő kenyérdarabkát… Miután végzett az elemózsia elfogyasztásával, tollait kezdte babrálni, minek következtében az egyik szárnyát felnyitotta..
A távolban egy kislány szólt a mamájához:
– Anyu.. az ott egy angyal?
/…és a galamb arra gondolt: “Igen, ő egy angyal!”/
december 30, 2009 at 2:18 pm (Uncategorized)
Egy mesterséges afró
kereppel, mint a’ állat,
és egy-két indulatszó
esetleg megtalálhat.
december 3, 2009 at 4:33 pm (Uncategorized)
Elindultam vízért… Ahogy gurult alattam a kocsi, egy pillanatig azon filóztam, vajon kihez is kell imádkozni épp… Aztán egy szempillantás alatt hullott rólam le az utolsó maszk is, amit egy külső ér táplált vérrel, s tapadt hozzám, kapaszkodva belém, hogy mutassa ÉN, nem ÉN vagyok….
A következő pillanatban éreztem, életemben először, hogy az arcom megérinti a levegő…. Ha lenne miért, szégyenkezve gondoltam volna vissza azokra a bejegyzésekre, valamely világomban, amikor lelkesen mesélem, ÉN NEM VAGYOK SZÍNÉSZE E VILÁGNAK…. de elmeirányította lényemnek nincs mit szégyenkeznie, hiszen ha az elme is volt ki hitette, nem játszol Kedves… már lényegtelen… hiszen most, hogy arcom fújja a szél… itthon vagyok…
Hatalmas élmény, hatalmas érzés mindazok ellenére megélni az igazságom, hogy mások bizonyítják az övéiket… Hatalmas élmény megélni, hogy nekem semmi sem számít már, csak az, amit én érzek, és az a valóság, amit én élek át, hiszen se Te, se Én nem tudom megfogalmazni szavakkal… s hiába kiálltjuk ugyanazt az égbe, nem értjük egymás szavát, s elméink háborúzni indulnak, miközben lelkünk rég összefonódva utazza be e csodás világegyetemet, elfelejtve, azt, hogy odalent háborút szőtt egy meg nem értett gondolat…
Ember, érezted már, hogy az utad végére értél? Hiszen megtudtad, hogy miért lakozol emberburokban… Emelkedj… Tanulni jöttél? Nem hinném, hogy bármit meg kellene tanulnod, hiszen Te vagy Isten legszebb katonája, szívének dobbanása, ereiben csordogáló vérének halk susogása… hiszen ismered a titkot… miért is jöttél? Amikor levetítetted egy darabod az afrikai éhezők világába, bizony öklöd emelted az égre, és farkast kiáltottál…önmagadra, tudatlan… mert semmi más dolgod nem lett volna, csupán az míg meg nem halsz csontsovány… érezd jól magad… Mikor idejöttél, hős magyar hazába… s vállaltál egy anyagi s erkölcsi szintet… lehozott karmád… hogy azon korlátok között tudj élni, nevetni s énekelni, hiszen, ha nem borítja el lényed az elme sötétje, akkor éreznéd, hogy itt 100 emberélet bizony egy fél pillantnak sem felel a nagy Mindenség birodalmában…
Láttál e már kisgyermeket halálos betegen? Láttad e arcán a mosolyt? Hiszen Ő tudja, hogy itt lenni, mit jelent… Élni boldogan az „időt”, mit induláskor kiszabott… Ő tudja a titkot, s Te ember, vajon miért nem becsülöd életed minden pillanatát? Miért nem táncolsz és énekelsz akkor, ha pénzed fogytán, s gyermeked telhetetlenségében rád kígyót-békát kiállt? Hiszen ahonnan érkeztél, ott tudtad, hogy emelkedj, ahhoz szeretned kell… hogy emelkedj, ahhoz boldognak kell légy azzal a teremtéssel, amit tenmagad választottál.
Ember… itt van hát a cél… A zászlót lengették előttem… Tudom, hogy azért vagyok itt, hogy boldog legyek… minden körülmények közt is… Minél nagyobb a „baj” annál nagyobb a siker, ha nem tud leküzdeni az elme telhetetlensége…. Csak egy dolog van amit vágyhat őkelme, azt, hogy adhasson… fényt… neked, hogy te is láss…. és adhasd tovább és tovább… hogy ez bolygó népe egy lélekként nevessen végre, s gyógyítsa meg a Földet a belőle kiáramló szeretetével…
Érezd jól magad, légy bármilyen körülmények közt.. Légy koldus vagy király, egészséges vagy beteg ember… Csak úgy válhatsz a teljességgé. ha minden körülmények között hű vagy önmagadhoz, önmagadhoz, ki Isten része, kiben Isten energiája munkál. Hihetetlen csodákra vagy képes az elme irányítása nélkül…
december 1, 2009 at 2:13 pm (Uncategorized)
Tags: ébredés, szerelem, szeretkezés
Határozott világos ébreszt fel reggel.
Húúúúúúúh.
Mi volt egész éjjel?!
Szédült egymásba gabalyodott érzéki vágta.
Megszűnt a világ és az idő, emlékszem csak te voltál ott, és csak magammal akartalak megajándékozni.
Apró, kedves érintések és a viszonzott dédelgetés………
Azután vad vágta, sikoltozás és őrjöngés a kéj szorításában, mint egy zsákmányállat a ragadozó végzetes harapása előtt.
Mellettem fekszel és kinyitom a szemem.
Mély lélegzéssel tudatja velem meztelen hátad látványa, hogy nagyon fáradt vagy, és még szükséged van egy kis pihenésre.
Feléd fordulok és magamhoz ölellek.
A kis feneked az ölemhez ér, és a mellemnek feszülő hátad bársonyos érintése után én is átveszem a légzésed ritmusát.
Hátulról átölelve szemtelenül a tenyerembe fogom a melledet, és nem gondolok semmire.
Hagyom, hogy ez a kellemes perc csak úgy legyen.
Még egy óra múlva is így vagyunk.
Lassan ébred a világ, és az autók zaja megtöri a szoba intim csendjét.
A távirányítóra nézek ami a közeli asztalon pihen, és tudom, hogy nem lenne alkalmas a kinti zaj lehalkítására, de elgondolkodom rajta, hogy az ablakra fel lehetne szerelni egy olyan hangtompító, átlátszó redőnyzetet, ami kizárja a külvilág monoton és eszeveszett zaját.
Csak, hogy megmaradjon minden reggel így ez a pillanat.
Így kellene kezdeni minden napot, és úgy kellene befejezni ahogy a csúcson elöntötte gyönyörű testedet a kéj, és mellém zuhantál, hogy lihegve a karjaimba zárt fogolyként eredményes és boldog nap után a megérdemelt pihenés felkészítsen egy másnapra, ami ugyanolyan jó, és boldog lesz mint a tegnapi volt.
december 1, 2009 at 11:41 am (Uncategorized)
Tags: érzés, örök szerelem, cruse, szerelem
A kert, amiben téged megtaláltalak, már őszi esőket kapott – ömlött éjjel és nappal.
Virágait bontotta és port szórt a levegőbe, hogy a fagy beállta előtt minden dolgát elvégezve nyugodt álomba merülhessen.
Pusztán a nap melegítette még, mint egy ajándékként a gondozott kertet, hogy a fagy idején szépnek emlékezzen rájuk minden ember.
Hajad az arcodba omlott, és vártam, hogy hátravesd és észre vegyél.
Vártam, hogy kimosolyogj a barna fátyol mögül.
Talán csak úgy tettél, mint aki nem veszi észre a felé közeledőt, vagy talán tényleg bele voltál merülve a levelek összeszedésébe.
Nem tudom.
Megálltam és csendesen néztelek, ahogy hajolgatsz és fáradozol.
Vörösen csillogott a napfény a hajadon, és az inged leért egészen a fenekedig, mert nem kötötted soha elöl össze a két sarkát, hogy karcsú alakodat mutogasd bárkinek is.
Soha nem is voltál magamutogató.
Fáradt voltam a munka miatt ami mögöttem állt, de amikor észrevettél, és felegyenesedve rám mosolyogtál, miközben a várt mozdulattal elsimítottad az arcodba lógó tincseidet, újra feltöltődtem erővel.
Mintha akkor ébredtem volna.
Nagy erőt ad a mosolyod ma is.
Érted átúsznám az óceánt, átmennék gyalog Európán, hadseregeket állítanék meg.
Puszta kézzel szembeszállnék páncélos hadtestekkel, csak mosolyogj úgy!
Szeress úgy, örülj nekem úgy, ahogy akkor!
Mindenben a kedvedet akartam keresni, és nem tudtam mi a fáradt közöny.
Nem tudtam, mi a csalódás. A kifosztottság állapotát nem ismertem.
Most is kereslek mint akkor.
És látom az ablakon át, hogy ma is a kertben dolgozol.
Hajad ezüstje elvakít…
Tudom már!
Kiviszek neked egy teát.
Már nem vagy olyan fürge, hogy elszaladj előlem.
És már nem játszol futó vadat, hogy meg kelljen fognom téged egy ölelésért, amit most is adni akarok, hogy nevess amikor elérlek és a karjaim közt nem leld szabadulásodat többé.
Csak még egyszer, megint hetven éves lehetnék!
(Szentgyörgyi Albert emlékére.)
/ A mamám nagylány korában cselédkedett náluk.
Akkor volt életében először nyaralni, mert magukkal vitték a balatoni házukhoz, hogy a gyerekekre vigyázzon./
november 14, 2009 at 5:25 pm (Uncategorized)
Tags: nélküled, seres l, szerelem
Üres lett nélküled a kis szobám,
reszket a csend, utánad motoz.
Hogy nem vagy itt, most érzem igazán
hiányod, hisz hozzám tartozol
Fájó emlék lett minden széthullt perc
égi gyönyör csak, mert elveszett,
de boldog vagyok, ha velem lehetsz
s megfoghatom fáradt kezedet.
Míg szemed fénye szemembe lobban,
kihűl a Nap, megáll az idő,
talán kárpótol a sors, s álmomban
mint tiszta forrás bukkansz elő.
Egy behajtott könyv, egy üres pohár
maradt,-hogy elmentél,-utánad
még az alkony hulló aranya vár
én mindennap megvetem ágyad.
Mert így vagy velem, s nekem elég ez,
jössz, ragyogsz, akár a csillagok.
Parányi öröm a mindenséghez,
ha csak annyit szólsz majd:Itt vagyok.
november 14, 2009 at 5:23 pm (Uncategorized)
Nincs rá bizonyíték, csak magyarázat.
Történhettek volna másként dolgaink,
“ha”,…”ha”,…tudjuk, ez keserédes látszat,
közben rejtegetjük valós okait.
Ki hisz, azt hiszi, mit hallani akar,
hát szajkóz, “ha”-hog, bár tudja hiába.
Késő eszmélésnek érvei hamar
térdre omolnak esztelen vitákban.
Mentőöv a “ha”, csak önigazolás,
vakká tesz, mely a sorstól kéri számon
kétes elégtételként, mint a romlás,
eltékozolt múltat és igazságot
november 14, 2009 at 5:14 pm (Uncategorized)
Tags: kétség, megbocsátás, tompits l, visszatérés
/A festmény Ifj. Sebestyén Adrás alkotása, további képei megtekinthetők a következő címen: http://www.festoklub.hu/- Köszönöm a felhasználás lehetőségét! /
A hajó oldalra fordult, és a hullámok oldalba kapták. A vihar valósággal rárontott, vad dühét ökölcsapásszerű szélrohamokba összpontosítva. A kötelek között visított a szél, a hullámtarajokról leszakadó vízpermet befedte a két férfi arcát. Nem szóltak egymáshoz, amúgy sem hallották volna a folyamatos morajlásban. Forrt a víz a hajó orra körül, de a vitorlákat alig kurtították.
Jon intett. A nagyvitorlát még egy sorral lejjebb, mutatta. Sho bólintott. Szélbe állt, hogy a vászon ne feszüljön annyira, és Jon villámgyorsan rántotta lejjebb, mielőtt egy viharos lökés kiszakítja a meglazult szövetet.
- Ref kész – mondta Sho, és feltartott hüvelykujjal jelzett.
A következő hullám szinte elhajította a hajótestet; Sho kirepült, izmai megfeszültek, ahogy a kötélzetbe kapaszkodva a feketén forrongó mélység felett lebegett. Piros esőkabátja alá bevágott a víz. Jon látta, hogy baj van, egy se nem gyors, se nem lassú határozott mozdulattal a hajót rézsút vitte fel a következő hullám tetejére. Sho a fedélzetre érkezett. A kormányosra nézett. Minden benne volt ebben a nézésben.
A levél, melyben a következő titkos találkát beszélte meg Sho és Lien, hibás címzés miatt visszakerült a feladóhoz. Lien nem gondolta volna, hogy férje belenéz a postaládájába. De pont aznap Jon megtette.
Senki sem tudta, mit érez a férfi. A férfi, aki azt hitte, övé a világegyetem. Aki azt hitte, mindent tud. Ismerte a csillagokat, a kvantumfizika könnyű nyári olvasmányai közé tartozott, régészeti szakkönyveket bújt, történelmi regényeket. Együtt rajzolt és játszott gyermekeivel, akik felnéztek rá, birkózott fiával, aki erős volt, egészséges és olyan jóképű, hogy ha egyszer elhiszi magáról, övé lesz a világ. Imádta lányát, aki gyönyörű volt és áldott.
A kristálygömb összetört. A nő ijedten nézett a férfira, de nem hajtotta le fejét. Büszke maradt, még ha bűne felszínre is került. Remegett legbelül, talán egy ütéstől, vagy még inkább a szavaktól. Jon nagyon értett a szavakhoz. A férfi hónapokig őrjöngött, de csak belülről. Kívülről közönyös lett, és bár próbálta ott folytatni az életet, ahol a dolgok összekuszálódtak, megpróbált kedves lenni, hiába.
Sho és Lien titokban újra találkoztak, de a titkok nem maradnak örökké titkok.
Jon úgy érezte, elpattant valami, nem köti semmi Lienhez. Évekig féken tartott ösztöneit szabadon engedte, és hagyta, hagy történjenek meg a dolgok. Ivott, bár nem vitte túlzásba. Főleg wiszkit, az volt a kedvence.
Aztán lecsendesült, megbékélt. Hogy a gyerekek szemében villanó fény, vagy a párán átsütő nap első csillanása a víztükrön, volt az a pillanat, amikor megértette, hogy nem tud és nem ért mindent? Vagy Lien lágy puhasága győzte le? Vagy szerelmei közönye? Nem tudta, és ha ő nem, akkor ki tudná… Mindez nem volt fontos. A fontos, hogy megfeszüljön a kötél, tapadjon a cipő a fedélzeten, és a hajó beérkezzen a kikötőbe. Lassan futottak be.
- Nem jössz? – kérdezte Jon, miközben kikötötte a hajót egy gyors bikanyolcassal.
- Most nem, köszi – felelt a másik, és hajtogatni kezdte a vitorlákat.
Az esőverte arcok egymás felé fordultak.
- Köszönöm – mondta Sho.
- Ne szórakozz! Hogy hoztam volna be a hajót egyedül? – nevetett Jon.
Nem fogtak kezet. Nem volt szükséges.
Lien a régi kikötői rönkház ajtajában állt. Az öreg, megfeketült gerendák közül világított fehér ruhája. A mólót nézte. A kikötőből csak egy férfi közeledett. Piros esőkabátban, kapucnija takarta arcát. Lien elmosolyodott. Az ajtót nyitva tartotta, de viszkit töltött.
A férfi belépett, borostáján végigcsorgott az esőlé. Lien rászólt.
- Vedd le a kabátod, eláztatsz mindent – és nyújtotta a poharat. – A gyerekek már alszanak. Miért maradtatok kint ilyen időben?
A férfi pohárra nézett, aztán Lienre. Aztán a kandalló előtt csendesen szuszogó gyerekekre.
- Eldumáltuk az időt – mondta Jon, és újra a poharában csillogó aranysárga italra nézett.
- Magasabb vagy – felelt Lien a kimondatlan kérdésre és szemei sarkában vidám szarkalábak jelentek meg.
- Gondoltam – nevetett Jon, és odakint, az ólomszínű ég alatt, sötét hullámok ostromolták a kikötő szikláit. Ahogy évmilliók óta tették és fogják tenni mindörökké.
november 5, 2009 at 4:24 pm (Uncategorized)
Tags: élet, kockázat, nyereség, tompits l
J dermedten bámult a képernyőre. A részvényárfolyamok pár óra alatt az égbe szöktek!
Tegnap este már érezte, hogy lépnie kellene. Be kellett volna vásárolni – gondolta, és keze elfehéredett, úgy szorította a széke karfáját. Előző nap túl nagynak érezte a felelősséget. Komoly pénzzel játszott, mégha nem is függött tőle a jóléte, azért biztos dührohamot kapott volna, ha odavész. Ráadásul egyszer már csúnyán megjárta, azóta nem vett papírokat. Biztos, ami biztos. De L, a barátja, annyira győzködte… Újra megnézte az árfolyamokat, és elemezni kezdett.
Kockázat – hozam. Hiszen ez olyan egyszerű… Vagy nem?
Nem. Legalább a számok volnának biztosak. Látta a cég pénzügyi adatait, de eszébe jutott, hogy sose lehet tudni, nem hamisítják-e meg őket… Az a baj, hogy semmi sem biztos az életben – állapította meg bölcsen. – Ezért nem kockáztathatok – vonta le a következtetést.
Irigykedve gondolt azokra, akik vakmerően vásároltak tegnap, vagy azelőtt. Ő nem. Még egyszer nem. Nincs kockázat, nincs veszteség. Igaz nyereség sincs, de jobb ez így. Ezt a nyugalmat már megszokta, minek rúgná fel. Miért hallgatta meg azt az ostoba L-t ezzel a részvényvásárlási ötlettel, miért is nézte meg ma reggel az árfolyamlapot… és az árfolyamok lassan kúsztak felfelé. Időnként visszaestek, de folyamatosan emelkedett a tőzsde. Rosszkedvű lett.
Visszatért a munkájához, a szürke billentyűkhöz, az egér kattogtatásához. Remélte, hogy hamarosan vége lesz a munkaidőnek. Este, otthon, család, gyerekek, lecke, feleség, tévé, meccs, talán sör, ha nem ég a gyomra. Mostanában egyre többször ég. Meg kellett volna venni azokat a papírokat tegnap este… Nem, mégse. Nincs kockázat, nincs gond. Eszébe jutott az a nő. Ahogy fordult, a haja fekete tűzként lobbant. A mandulaszemei rávillantak, hibátlan fogsora megcsillant. A mellei lehettek volna nagyobbak, de a dereka olyan vékony volt, és a mozgása olyan kecses…
Ezeket a nőket csak azok a nagypofájú brókerkölykök érdeklik,… azok biztos vettek tegnap este a részvényből,… persze, nekik nincs veszítenivalójuk.
Lassan letelik az életem, gondolta. Átlagos ember, átlagos élettel (“mennyivel jobban élünk, mint a kínaiak”). Kiszámítható. Vagy mégse?
Legalább a számok volnának biztosak.
november 5, 2009 at 4:19 pm (Uncategorized)
Tags: örök szerelem, háború, szerelem, tompits l, visszatérés
Senki sem tudja, mit hoz a holnap. A sors úgy játszik velünk, mint vihar a falevelekkel, elég egy vad szélroham, hogy örökre elvesszünk.
Feldübörögtek a motorok, a pilóták bekapcsolták állukon a sapkák csatjait, hogy a gégemikrofonok hangja tisztán szóljon. Edward a kifutót nézte, de a tegnapi utca járt az eszében,… a hosszú, ködös utca, a tétova lány, aki a kocsmából jött ki, hosszú fekete kabátban, csontos nagy kezei jelezték, hogy még alig hagyta el a kamaszkort… Edward is kölyök volt, alig pár évvel idősebb. A repülős egyenruha egyértelmű jelzés volt: egy halálraítélt hős égi lovag. Nagyon sok pilóta nem jött vissza.
A motor mennydörögve emelte fel a gépet, úgy szakadt el a földtől, mint ahogy szerelmesek engedik el egymás kezét. Edward látta, hogy a lány fázik, remeg. Éhes, gondolta. A lányt Nellynek hívták, otthonát szétbombázták, a kocsmában kéregetett. Hazavigyelek? – kérdezte Ed, és a lány csak reszketve bólintott. Otthon csak gyetya volt, az elektromos vezeték a múlt héten megszakadt, azóta Ed nem járt odahaza. Anyja vidékre menekült a bombázások elől, a ház szinte teljesen üres volt. Víz még folyt a csapból, a lány gyorsan kihasználta az alkalmat, egy fazékba engedett, megmelegítették a gázon és megfürdött benne. Először ő, aztán a fiú.
Az égbolt valószínűtlenül nyugodt volt, az alkonyat fényei játszottak a felhőkön. A gépeken csendesen pihentek a súlyos bombák, csak ezek jelezték a háború jelenlétét. Edward igazított az irányon, és felzárkózott társaihoz.
A lány kimosta koszos ruháit is, és Edward ingébe bújt bele. A fiú elővett egy tábla csokit, egy sötét színű kenyeret, kis vajat, és valahonnan egy kis üveg skót whiskeyt. Apjáé volt réges-rég, de rájuk hagyta, mikor eltűnt az Újvilágban… Szótlanul ettek, a lány szinte falt, majd feltett egy teát, amit tejporral kevertek fel. Hatalmas, mélybarna szemeit a fiú szürke szemeibe fúrta. Mi lesz most? – kérdezte Edet.
Mi lesz most, visszahangzott a kérdés a fiúban. Odakint fagyos szél süvített, alant fényeket láttak. Megérkeztek, hamarosan megszabadulnak a gépek gyilkos terhüktől, és megkönnyebbülve hazarepülnek.
Edward átölelte a lányt. Nem tudom – mondta, és magához húzta. – Holnap bevetésem lesz. Nem beszéltek többet. A lány takaró alá bújt, és kézen fogva vitte magával Edet. Levetkőztette és megcsókolta. Fölé került, és lassú, finom mozdulatokkal végigmasszírozta feszült altestét. Aztán saját magát simogatta meg a fiú szeme láttára, és engedte, hogy a pilóta keze felfedezze rajta a gyönyör domborzatát. Edward felnyögött, mikor először behatolt a lányba, aztán minden mozdulatnál felsóhajtott.
A légelhárító fegyverek torkolattüzei apró, halálos villanások voltak. A légvédelmi lövedékek robbanásai fekete füstpamacsokat világítottak meg a gépek körül. Ed félt. Az előző bevetésen egy bajtársának a gépén a bombát találták telibe, egy villanás, és eltűnt. Csak a szétszóródó szilánkok jelezték testi valójának végét.
A lány is sóhajtott. Edward megfordította és újra és újra benyomult. A légvédelmi szirénák felvisítottak, de a két fiatal vakon és süketen merült el szerelemben. A robbanások először távolról hallattszottak, majd egyre közelebb értek. Minden mindegy – gondolta Ed - , vagy ma, vagy holnap meghalunk. A lány szeme fekete tűzben égett, ajkai cserepesek voltak a harapásoktól, vonaglott az élvezettől. A borzasztó zajban már nem félt, és sikoltott, hangosan kiáltozott. Testük összeforrt, ki tudja, hányszor és hányszor értek el a csúcsra a káosz közepén…
A bombázók hallották az utasítást kiengedték rettenetes terhüket, majd visszafordultak. A becsapódások fényénél utcák látszottak, házak, ahol emberek éltek, talákoztak és szeretkeztek…
A lány egész nap reménykedve várta Edet. A fiú odaadta neki a lakás kulcsát, a lány lefürdött, ágyba bújt és várt. Mindenre emlékezett: a fiú becéző ujjaira, hangos kiáltására, mikor forró magját belelövellt, illatára, mozdulataira…
…és a fiú belépett az ajtón. Az asztal meg volt terítve, az ágyban a lány forró teste várta. Szinte szertartásosan megfürdött evett, és a lány mellé dőlt.
- Ugye, mindig hazajössz?
- Mindig, felelt Ed. – Magához húzta a lányt, és csókolni kezdte.
Odakint, a ház előtt egy szélroham megrázta a vén hársfát. Leveleket tépett le róla és szétszórta őket az örökkévalóságban.
 | angellilith on X: Együtt – egyedül |
 | Renáta on X: Együtt – egyedül |
| angellilith on X: Együtt – egyedül |
| Renáta on X: Együtt – egyedül |
 | Németi-Vas Katalin on Szabó István: Angel vagy … |
