Angie-Idegen tollaim

     Peter mindig nyitott ablaknál aludt hatodik emeleti lakásában. A langyos nyári szellő lágyan hullámzott végig a függönyökön. Éppen kezdett jólesően hűvössé válni a levegő, néhány órája még csak az utcáról sugárzó forróságot lehetett érezni. A telihold teljesen bevilágította a hálóhelységet. A szék karfájára dobott inget és nadrágot leszámítva a szobában rend volt, béke és nyugalom. Egészen hajnal kettőig, ugyanis az óra épp annyit ütött, amikor egy árnyék suhant el az ablak előtt, majd egy sötét kéz húzta el óvatosan a függönyt. A hozzá tartozó test lágyan huppant a szőnyegre, majd egy pillanatra megmerevedett, hogy meggyőződjön arról, érkezése észrevétlen maradt. Megnyugodva konstatálta az őt körülvevő csendet és mozdulatlanságot, majd zaj nélkül az ágyhoz lépett és Peter a halántékához tartott fegyver hűvös érintésére és egy reszelős hangra ébredt. „Ha egy hangot szólsz, meghalsz!”
   Peter éjjel egykor, holtfáradtan került ágyba, miután végre leadta azt az átkozott jelentést, amit nem is neki kellett volna elkészítenie. „Az a kígyó Ginger megint lepasszolta a piszkos munkát” – gondolta még mielőtt álomba zuhant. Persze tudta, hogy mi a helyzet, mint mindenki a cégnél. Ginger a munkaköre által indokoltnál többet tartózkodott a főnök irodájában vélelmezhetően a függőlegestől eltérő testhelyzetben. Peter éjjel egykor félálomban állt fel az íróasztalától. Lift, egy erőtlen mosollyal kísért intés a recepciósnak, forgóajtó, parkoló, parkoló, lift, zuhany, ágy. Hogy a két parkoló között mi történt, arra nem emlékezett, szerencséjére a rutin elég volt hozzá, hogy épségben a házához vezessen.
    A héten egyszer se sikerült éjfélnél korábban hazavergődnie a munkából és úgy tűnt, hogy ezen az éjszakán sem fogja kialudni magát.
     Peter valójában fel sem ébredt a pisztoly csövének érintésére. Csak a robotpilóta regisztrálta odabent, hogy itt valami szokatlan történik. Beletelt néhány másodpercbe, míg a fáradtságtól eltompult elméjének sikerült megkülönböztetnie az álmot a valóságtól és tudatosult benne, hogy valaki más is van a szobában és az illető hozzá beszél. Csak ezután érzékelte, hogy valami durva tárgy nyomódik a fejéhez úgy, hogy az már fáj.
      Aztán hirtelen feleszmélt: a szervezetét egy pillanat alatt elárasztó adrenalin hatására érzékei megélesedtek, tagjai megfeszültek. Az újabb figyelmeztetést már tisztán hallotta: „Ha megmozdulsz, meghalsz!” Peter megdermedt. Rémülete teljesen megbénította. Tisztában volt vele, hogy mennyi elmebeteg rohangál a városban, a hírek szinte csak erről szóltak. Leszúrta a férjét, lányát, szomszédját… Baltával kettéhasította anyósa fejét, felszabdalta a buszsofőrt, mert az túl lassan hajtott… Lelőtte kollégáját, iskolatársát, tanárát, a vécésnénit… Filmszerűen peregtek le előtte az újságcikkek és tudósítások képei. „Ezen az éjjelen hát én kerülök sorra” – már látta is magát a címlapon. „Lakásán belezték ki a fiatal pénzügyi elemzőt” – biztos jót tesz majd a példányszámnak.
      Támadója kirángatta az ágyból – jó egy fejjel magasabb volt Peternél. A holdfény megvilágította az arcát, de hiába, mivel maszkot húzott a fejére. Kezén szoros, testhezálló kígyóbőr kesztyűt viselt. A betolakodó a riadt férfira meredt hideg, fekete szemeivel, majd megragadta és mintha csak egy élettelen csomag lenne, kivonszolta a hálóból, végig az előszobán, ki a folyosóra. Jó erőben volt, ehhez nem fért kétség. Enyhén hajlott háttal, ruganyosan mozgott és olyan gyorsan, hogy Peter képtelen volt felállni, a lába minduntalan kiszaladt alóla. Segítségért akart kiáltani, de még mielőtt egy hang is elhagyhatta volna a torkát, akkorát kapott a fejére, hogy elveszítette az eszméletét. A tetőn ébredt a lépcsőfeljáró bódéjának tövében a földön ülve. Keze, lábfeje sebes volt és piszkos, a lépcsőház kőburkolatának egyenetlen illesztései felhorzsolták a bőrét. Szájában vért érzett, az állkapcsa sajgott. Végigleltározta a többi testrészét is: kisebb zúzódások, de semmi komoly. Egy pillanatra megkönnyebbült.
     Testi épségét konstatálván kissé fellélegezve körülnézett. Támadója átfutott a kátránnyal borított tetőn, az egyik szélétől a másikhoz, majd ideges aggodalommal, fel s alá járkálva nézte, hogy mi történik odalent az utcán. Peter nem hitt a szemének: a szakadt ruha résein fekete pikkelyes bőr villant ki, melyet helyenként sárgás lé borított. „Talán vér” – gondolta. Csak most tűnt fel neki, hogy túszejtőjének mozgása olyan, akár egy gyíké. A lény érthetetlen szavakat üvöltött feléje, szemében rémület, düh és kétségbeesés tükröződött. Csak most jutott el Peter tudatáig az utcából feltörő szirénakavalkád hangja és a fegyelmezett alakzatba rendeződő kommandósok bakancsainak visszafogott dobogásával kísért katonai járművek moraja. A közeledő helikopterek rotorjának ütemes zaja kezdett fülsüketítővé válni.
     Pénzügyi elemzőként mindig is két lábban állt a földön: nem hitt se UFÓ-kban, se idegen lényekben és ezen az álláspontján most sem kívánt változtatni. „Álom! Ezt az egészet biztos, hogy csak álmodom!!! Mindjárt csörög az átkozott vekker és mehetek megint munkába. Az az istenverte vekker, ami megkeseríti minden reggelemet…” – gondolta dühösen, most mégis inkább azt kívánta, bárcsak csörögne már! Térdét a mellkasához húzva szorosan átölelte lábait, majd ütemesen ringatózva esdeklő rimánkodásba kezdett: „Csörögj már!!! Csörögj!!!”

     BRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRR……

     A paplan alól kinyúló kéz jókorát csapott az órára, mire az elhallgatott. Az ágy rendkívül meleg volt, ami arról árulkodott, hogy gazdája nyugtalanul aludt. „Szegény drágám, már megint rémálmod volt? Nagyon forró vagy!” – a törékeny test szeretően felhevült társához simult. „Megint, hogy a fene essen belé! Ráadásul most is idegen lényekről álmodtam. Valami Föld nevű bolygón ébredtem és el akartak kapni. ‘Emberek’, így hívták őket.”
     Treanok’h ledobta magáról a takarót és mielőtt a fürdőszobába indult volna, felkelés előtt adott még öt percet magának, hogy kinyújtóztassa ébenfekete hüllőtestét az ágyban. Fontos tárgyalással kezd reggel a hivatalban és előtte még egyszer össze akarta szedni a gondolatait, ha már ilyen pocsékul aludt.

/Krecz Attila – Jószerivel semmit nem tudok Róla, csak azt, hogy nagyon okos, és tehetséges az írásban is – legalábbis az én szememben./